2014. aug 15.

Versajánló: Karinthy Frigyes – Nem mondhatom el senkinek

írta: FMK
Versajánló: Karinthy Frigyes – Nem mondhatom el senkinek

karinthy.jpg

A legtöbben Karinthy Frigyest prózai műveiről ismerik, pedig költőként is egyike volt a XX. század első felében élt legnagyobbaknak. Könnyed stílusa, lazán ritmizált, pergő sorai nem csupán azonnal felismerhető egyediséget kölcsönöztek műveinek, hanem egyúttal megteremtették a „karinthység” fogalmát és a „karinthyul” írás jelenségét.

Karinthy leghíresebb versét, mely a „Nem mondhatom el senkinek” című verseskötet Előszava volt, a legtöbben csak „Nem mondhatom el senkinek” címmel ismerik. A formai kötöttségeket levetkőző, leginkább játékos műveket magában foglaló verseskötet 1930-ban jelent meg.  Ekkor már Karinthy elismert író volt az „Így írtok ti” (1912) és a „Tanár úr kérem” (1916) sikerének köszönhetően. Ezen kívül még egy, hangulatát tekintve az előzővel szembenálló verseskötete jelent meg, „Az üzenet a palackban”, ahol az egyre erősödő halálfélelem motívuma uralta verseit. A kötet már csak halálát követően, 1938-ban jelent meg. 

 

Előszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

 

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

 

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

 

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

 

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

 

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

 

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

 

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

 

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

 

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

 

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

 

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

 

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

 

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

 

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

 

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

 

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

 

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

 

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

 

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

 

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

 

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

 

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Szólj hozzá

Versajánló Karinthy Firgyes Ajánlók